A válasz mostanra világosodott meg számomra, lehet kissé későn. Vannak fiatal lányok, akik még nem éltek át semmilyen hasonló érzést, szerelem, rajongás, az első nagy Ő-t, aztán pedig vannak, akik már átélték, megszenvedték, elvesztettek Nagy Szerelmeket. Így végül majdnem minden nő számára valamiért azt nyújtja a film, amire a Nők többsége vágyik, Bella és Edward szerelmével bemutatva, amely megfoghatatlan, és mégis igazi. Gondolom én, mivel mással nem tudom magam számára sem megmagyarázni, miért ’kell’ ilyen szinten rajongani, és miért kell ilyen mítoszt e film köré építeni. Ami tény, hogy  a mondanivalóját mindenki máshogy fogja fel, és másképp ítéli meg.

 

Agytekervényeim meglódultak, merthogy merem egy lapon nevezni az Alkonyatot az Avatarral. Nyilván nem lehet egy szinten említeni a két sikerfilmet, mégis van, ami közös bennük. Mindkettő történetében a főszereplő - a szerelem, az ösztönök, a vágyak, a titokzatosság, stb. hatására -, a MÁSIK világába vágyik.  Ezen kívül pedig, szintén csak bővíthetnénk mindazon sablonokat, amelyek alapul szolgálnak eme mű kidolgozásában. Minden cselekményszál, minden krízis, minden fázisa a filmnek ugyanazt próbálja megválaszolni, amit egy sor előtte levő romantikus film már megpróbált, annyi különbséggel, hogy jelen esetben vámpírokkal van fűszerezve az egész romantikus alapsztori. Nem véletlenül olvasható lépten-nyomon az, hogy az Alkonyat a modern Rómeó és Júlia Ahogy változnak a korok, generációk, és trendek, úgy újulnak az aktuális szerelmi megközelítések is. Azonban ezek után csak kétségbeesetten tudok a jövőbe nézni, gyerekeink 20-30 év múlva tinédzserként, vajon milyen szerelmi háromszöget fognak látni a vásznon ha már most vámpírok és farkasok harcolnak egy lány kegyeiért?

 

Nyilvánvalóan nem férfiaknak készült mozi, és talán épp ezért gondolom a rendezőváltás helyeslését, mivel érzem a férfiasodást minden fronton a második és harmadik részben egyaránt. Ezért tetszett a Napfogyatkozás mert azt hiszem, a nyálcsorgató, gimis-szemezős stílust nem lehetne ennyi éven át eladni, vagy mégis?

 

 

No de hosszú bevezetőm után kanyarodjunk egészen röviden a film kiboncolására, vérmentesen. Akciójelenetekre várva, mivel trailerből már tudhattuk, hogy az bezony lesz, egészen tetőfokára hágott izgalmam, nem haraptam le tövig a körmeimet, de azért mégiscsak beparázslottam mire a végső csatajelenethez értünk. Ha a romantikától már tüzessé válik az ’ember lánya’, hát ezzel a vérpezsdítő harccal még forróbbá válik a hangulata. Jacob és Edward kezdi elővenni humoros oldalát is a romantikus szivárványfelhőjük mögül, így egy-egy beszólás még azokat is mosolyra fakasztotta, akik kizárólag azért jöttek a moziba, hogy ezek után minden ’jutalmat megkapjanak’ otthon, a kíséretért cserébe. ÉS ha most a férfiak azt gondolnák, üresfejű, pólómentes, kigyúrt fickók szaladgálnak két órán át a vásznon, akik mindeközben néha szőrös farkassá átvedlenek, és mindezt a Nők nyálcsorgatva élvezik, akkor most gondoljanak csak bele, a két görögdinnyével megplasztikázott Pamela Anderson milyen hatást gyakorolt rájuk az elmúlt 20 esztendőben? NOS, innen nézve, az Alkonyat iránti rajongás, bármely korosztály részéről – némileg érthető. A nőknek is kell egy etalon, egy férfiideál, aki lehet vámpír, Farkas vagy húsvér ember,...Edward vs. Robert Pattinson. Az viszont már morbid, hogy vannak olyan fanatikus bálványozók, akik egy-egy premieren Pattinson karjába harapnak, autogram kérése helyett...

 

A színészeket nem fogom kritizálni, hiszen amilyen gyorsan a celebvilág élére kerültek, olyan nyikhaj fiatalok még mindannyian, így kár lenne őket  bármily zord szavakkal illetni, viszont ami tény, hogy Pattinson nem véletlenül van a Forbes magazin 50. helyén  2010-ben. Kisugárzása mellett  igazi színésszé képezte magát, ennek ékes bizonyítéka, a Remember Me című filmbeli alakítása. Nikki Reed pedig, már a Tizenhárom című tinidrámában is sokkolóan őszintén bemutatta a tinédzserlányok világát, most pedig vámpírnőként is borzongatóan jól játszott. Végezetül, ha rajongásom személyét ki kéne választanom a vámpírbrigádból, légyen az Jackson Rathbone alias Jasper, akit már akkor kiszúrtam, mikor egy kissé meghibbant gyilkost játszott a Gyilkos Elmék egyik epizódjában. Hogy vámpírrá változnék e érte? Nem valószínű, Bellával szembern úgy gondolom, az emberi élet túl izgalmas és kiszámíthatatlan ahhoz, hogy ezt felrúgjam bárkiért is.

 

Mindenesetre, ami a film mondandója számomra, a romantika és a szerelem örök, és az ereje vitathatatlan.

 

 

6 / 10 pont

 

 

ALKONYAT - NAPFOGYATKOZÁS – DUPLAKRITIKA

2010-07-05 14:32:34

Öt nap alatt 160 millió dollár, a mozik előtt sátorozó rajongó-had, az évtized talán legnagyobb hype-ja; ezek a tények az új Alkonyat filmmel kapcsolatban. És még egy: kevés film osztotta meg ennyire a közvéleményt és a kritikusokat, mint a romantikus, gótikus-tini-vámpír fantasy. Lehet gyűlölni, imádni, de szó nélkül hagyni aligha – két vélemény, dupla kritika az Eclipse-ről.

Rézbőrű vs. Sápadtarcú

Az Alkonyat első része a halandó Bella (Kristen Stewart) és a vámpír Edward (Robert Pattinson) kapcsolatára fókuszált, s kettejük testi szinten beteljesületlen szerelme végig izgalmassá és feszültté tette a röviden összefoglalható cselekményt. Ez a szerelem egyszerre volt csábító és veszélyes, visszafogott és szenvedélyes, és mindeközben teljesen tiszta és éteri, pont olyan, amilyenről egy lány álmodik egy fa tövében üldögélve.

Az első rész kiválóságát leginkább az erőskezű rendezőnek (Catherine Hardwick) és a remek főszereplőknek köszönhettük. Majd a Chris Weitz (Egy fiúról, Az arany iránytű) által rendezett második részben jött az indián-vérfarkas Jacob (Taylor Lautner), aki kidolgozott felsőtestével és meleg szívével egy másik alternatívát kínált Bellának, miközben a néző végig tudta, hogy nem jelent valódi konkurenciát a vámpír számára. S most itt a harmadik rész, amelyben kibontakozik a konfliktus hármuk között, s ismét megbizonyosodhatunk róla, hogy egy szerelmi háromszög-történetet csak két azonos fajsúlyú férfiszínésszel érdemes megvalósítani.

Az Alkonyat – Napfogyatkozás alapjául szolgáló, Stephenie Meyer által írt regény cselekménye, mint ahogy az előző részeknél is kiderült, nagyon egyszerű és nem lenne működőképes önmagában állva. Egy szinte eseménytelen regényt kellett vászonra adaptálni úgy, hogy az izgalmas legyen moziban nézve, ki is töltsön két órát, s az irodalom után megállja a helyét e műfajon belül is. A végeredmény mindenképpen sikeresnek tekinthető, mivel a néhol előforduló belassulásoktól eltekintve egy élvezhető film született. A rendező David Slade volt, aki ezelőtt videóklipes munkáiról és a Cukorfalat című, pedofília témájával foglalkozó filmjéről vált ismertté. A rendezőre jellemző karakteres képi világ itt is megjelenik: a színek olykor erősen kontrasztosak, és a beállítások alkalmazásában előfordulnak a nagyon közeli és a nagyon távoli perspektívák is (a kamera mutat naplementét, napfelkeltét, havas lankákat, stb.). A film fontos erénye az eddigi részekben csak rejtve megjelenő humor alkalmazása, s nem idétlen és lehajszolt poénokra kell gondolni, hanem igényes nevettetésre.

A legfőbb probléma, amelyet már a bevezetőben is érintettem, a szerelmi szállal van. Mivel ordítóan egyértelműnek tűnik Bella választása, hármuk vergődése inkább álproblémának hat, mintsem valódi szerelmi drámának. Jacob leginkább azzal tud többet ígérni a lánynak, hogy ha vele marad, akkor nem kell elszakadnia a családjától és eddigi életétől, amely az Edward melletti vámpírlét természetes velejárója lenne. Tehát a biztos, megnyugtató jövő és a romantikus, veszélyes élet lehetősége csapnak össze. Mondhatjuk azt, hogy Taylor Lautner megfelel a „kedves, de csak barát” fiú szerepére, de Robert Pattinson-hoz képest túl gyenge, és ettől válik végül teljesen érdektelenné a film központját képező konfliktus. Ha ezt két azonos erejű színésszel játszatnák el, akkor kettejük versengése valódi feszültséget tudna teremteni a filmen belül. Így viszont a rézbőrűnek csak egy bot van a kezében a sápadtarcú puskájával szemben.

Összességben tehát, az Újhold-hoz hasonlóan, egy néhol kicsit bicegő, de azért látványos és szórakoztató film lett a Napfogyatkozás. Az első rész színvonalát azonban nem lesz képes egy rész sem megközelíteni addig, amíg a forgalmazók ilyen mértékben a művészi szempontok elé helyezik a gazdasági tényezőket. A gyors forgatási idő (egy éven belül került mozikba az utóbbi két rész) csak arra ad lehetőséget, hogy a „minél hamarabb minél több pénz” jegyében korrekt filmadaptáció készülhessen a vámpírregényből, de arra nem, hogy komolyabb szakmai elvárásoknak meg lehessen felelni.

Kelemen Kristóf

Értékelés:3,5/5

 

---

 

Zöldség l’amour

Majd ötven év múlva a szociológusok megfejtik, hogy mi volt ez az Alkonyat hisztéria itt a 21. század elején, addig a hozzám hasonló laikusoknak marad a kérdő szemöldökvonogatás. Mert az első rész még hagyján, az a maga módján talán nézhető volt, na de az Újhold, az a két órás reménytelen szenvelgés maga a celluloidba öntött spanyolcsizma, aminek mindenképp ott a helye az évtized legrosszabb filmjei között.

Ehhez képest akár előrelépésnek is mondhatjuk a Napfogyatkozást, mert ez nem iszonyatosan rossz, csak simán az. És ami a lényeg: teljesen felesleges. Az Eclipse ott folytatja a történetet, ahol a New Moon abbahagyta, és anélkül, hogy lelőném a – nem létező – poént – ugyanott is ér véget. Az égvilágon semmi nem történik, hőseink egy tapodtat se haladnak a cél, a várva várt beteljesülés felé. Ehelyett a film lefutja ugyanazokat a köröket, amiket a két előzmény már letudott. Emiatt a cselekménytelenség miatt olyan az egész, mint egy túldramatizált, végtelenített Mónika Show. Mai témánk: „Vámpírt szeressek, vagy inkább farkasembert?”. És ahogy Mónikánál, itt is jönnek szépen sorba a rokonok, ismerősök, mindenki elmondja a véleményét, néhányan – minden logika nélkül – még flash-back-kel is alátámaszthatják mondandójukat. Szegény Bellára emellett továbbra is vadásznak - minő meglepetés - ugyanazok, akik eddig is.

És, hogy még egy magyar gyöngyszemmel húzzak párhuzamot, olyan Barátok köztösen ezerszer a szánkba rágnak mindent. Az ember néha már legszívesebben megcibálná a forgatókönyvírót: ezt már megbeszélték, ebben a részben is legalább ötször, összesen tehát már tizenötször. De minden hiába, Bella továbbra is ott őrlődik Edward és Jacob között, pár szappanopera szintű konfliktus miatt hol ide, hol oda húz a szíve. Amúgy is: kit érdekel ez az egész? A szereplőkben semmi élet nincs, két zöldség, mondjuk egy patisszon és egy póréhagyma között több a kémia, erotikusabb a légkör. Utóbbit amúgy is kínosan kerüli Ms. Meyer, a film prűdebb, mint egy 19. századi lányregény, és ha már itt tartunk, erőszakmentesebb is.

A Napfogyatkozás összességében jobb, mint az Újhold, leginkább azért, mert Edward és Bella most együtt vannak, így nem agonizálnak (olyan nagyon), és emiatt nincs párnába üvöltve sírós jelenet, amit ember nem bírt ki anno röhögés nélkül. Javult a CGI is, a farkasok már majdhogynem élethűek, de kacagnivaló így is maradt; a vetítettnek tűnő háttér az ötvenes évek technikai megoldásait idézi. A párbeszédek viszont fikarcnyival se jobbak, mint eddig, szegény színészekből csak úgy bugyognak ki Meyer ömlengős, szirupos szavai (amihez virágos rét is dukál, csak hogy úgy igazán, zsigerien fájjon). Kristen Stewart egyébként továbbra is három arckifejezést tud: szenved, vágyakozik, retteg. A három közti különbséget csak nagyon vájt szemmel lehet észrevenni. De még így is jobb, mint Pattinson, aki annyira rossz, hogy attól felpöndörödik a vetítővászon.

Az egész Twilight jelenségben az a legidegesítőbb, hogy az alkotók meg se próbálnak minőséget letenni az asztalra. Odaköpnek valami édes-savanyú, nyúlós-nyálas trutymót a néző elé: tessék ez az új Alkonyat, egyétek, vegyétek, van még bőven, még két rész, majd még kettő. Hosszabb lesz ez a Dallas-nál is.

Szelle Ákos

Értékelés:1/5

 

A tartalom innen származik: http://www.kikotoonline.hu/karc/mozi/filmkritika/alkonyat-napfogyatkozas-duplakritika